Részlet Lázár István Kiált Patak vára c. könyvéből

 

(Bolondok és árvák) A két testvérközség, Hercegkút és Károlyfalva ala­pítói egyszerre érkeztek. Előbbit 30, utóbbit 16 család hozta létre 1754-ben, lakosságuk ma 105, illetve 557 fő, határuk nagyságának aránya is majdnem kettő az egyhez. A két falu fekvése, a földek termőképessége, a hegy­aljai szőlők és az erdő közelsége stb. erősíti a párhuzamot.

Károlyfalva külső és belső képe mégis egészen más. Míg például Hercegkúton 30-ban 1,2% csak a nem katolikusok aránya, Károlyfalván már akkor 12%. (Itt ugyanekkor 92 lakos német anyanyelvűnek vallja magát; Hercegkúton senki.) A fő különbség azonban a jólétben és a jólétre törekvésben mutatkozik. Magyarán: a károlyfalviak kevésbé hajtják magukat.

 Ahhoz, hogy ezt az eltérő fejlődést pontosan okolni tudjuk, nemcsak ap­rólékos gazdaságtörténeti elemzést kellene végezni, hanem felderítendő volna, hogy az alapító népesség valóban teljesen egygyökerű volt-e? Ami korántsem bizonyos. A kétszáz-valahány év előtti telepítés, az akkori nagy emberszűkében sietős volt, s onnan toborzott, ahonnan tudott; tudunk olyan sváb közösségről is, amely alighanem azért magyarosodott el rövid idő alatt, mert szinte családonként különböző német nyelvjárásokat beszélve, nem értették jól meg egymást, és az új környezetben hamarosan az új nyelvet, a befogadókét kezdték használni egymás közt.

Károlyfalva nem követte azt a külön utat, amire a szorgalom és az összetartás, a hatékony, de merev saját szokásrend Hercegkutat terelte, s így szükségszerűen belenyugodott az adott, az új lakóhelyen talált körülményekbe, és szükségszerűen vált sorstársává annak a Rudabányácskának, melynek lakossága már a középkorban két-háromféle eredetű telepescso­porttal bővült, miután azonban a bányászkodás itt elsorvadt, benne a szlo­vák etnikum vált uralkodóvá.

Mi adott Károlyfalva és Rudabányácska számára közös életkeretet? Az emberi karakterek, a „néplélek" hasonlósága nem. Az egyik legalább 800, a másik 220 éves. Igen, de az elmúlt emberöltők alatt megélhetési forrásaik szinte azonosak: sovány és kevés szántó, elszórt erdei rétek és legelők, erdő­munka és fafuvarozás, napszám a pataki és újhelyi szőlőkben, piacozás, fő­ként Újhelyben, mely mindkét helyről hasonlóan közelíthető meg - és még egy, különös kereseti forrás.

Gondolom, jó néhány turista akadt, aki miután nagy nehezen felocsú­dott ijedtségéből, tisztes távolba jutva az erdei utakon, tisztásokon, a faluszéli legelőkön vagy az utcán hirtelen eléje bukkanó bamba, zavarosan ha­bogó, megmagyarázhatatlan okból felzokogó vagy magában nevetgélő, vagy olykor csak zavarbaejtően tompa tekintetű, torz arcvonású, túl közönyös vagy éppen túl élénk figuráktól, azt hitte, hogy ezen a vidéken; Károlyfalva

és Rudabányácska (valamint Széphalom) körül a lakosság súlyosan dege­nerált. Talán direkttermő bortól vaggy szodomai vétkektől (rokonházas­ság = beltenyészet) fertőzött, csökött . . . Hacsak valaki fel nem fedte előtte a Hieronymus Bosch ecsetjére méltó alakok és jelenetek titkát. Ami igen egyszerű, köznapi titok.

Az újhelyi járási - azelőtt megyei - kórház ideg- és elmeosztályán, a helyhiány kényszeréből, évtizedek óta követett gyakorlat, hogy a gyógyíthatatlan, de nem ön- és közveszélyes elmebetegeket kiadják házi ápolásra. A kórház természetesen figyelemmel kíséri őket - és a befogadó családo­kat. Károlyfalván például már a 3o-as években külön „gondozóházat" lé­tesítettek; kihelyezett ápoló dolgozik mellettük; és, tekintettel a falusi körülményekre, közös fürdőjük van.

A térítés viszont nem sok: a betegek után havi 560 forintot adnak, és ellátják őket kórházi ruhával. Nem vitás persze, hogy a befogadó család számára mi a fő haszon. Számos kellemetlen vagy időrabló házi és háztáji munkát a betegekre bíznak. Már amit - állapotukra, megbízhatóságukra tekintettel - lehet. Ilyen, a legtöbb kihelyezett beteggel elvégeztethető munka sok akad, a vízhordástól az istálló kitrágyázásáig, a tűzifavágástól az állatok őrzéséig.

E két - inkább már a Hegyközhöz, mint a Hegyaljához sorolható - fa­luban főként az utóbbinak volt gazdasági jelentősége. A szántó keveset adott, a családfő, de már a munkára fogható nagyfiú is az erdőre vagy fu­varba járt. A községi legelők soványak, több kökényt és vadrózsabogyót adnak, mint füvet. Az erdei tisztások, patakvölgyek dúsabb füvét kaszálni, szárítani, behordani bajos, és e kis területekre nyájat hajtani nem lehet. S amióta a gyerekek iskolai mulasztását szigorúan veszik, a jószág csalá­donkénti legeltetése mind nehezebb. A bolondok, akikért az állam még fi­zetett is, a legjobban a pásztorkodásban váltak be.

Ez a házi ápolási rendszer ma visszaszorulóban van. Két okból is. 1. Újab­ban a két községben mind több az eljáró munkás, és ezzel párhuzamosan csökken az állatállomány, nincs tehát elég haszna az ingyen munkaerőnek. 2. A bolondok „kizsákmányolását" kifogásoló erkölcsi érvek élesen szembe­szegeződnek a gyakorlati szükségességgel, a hely- és pénzhiány érveivel.

A házi ápolás ellen felhozható momentumokat nem nehéz összegyűjteni. Köztudott, milyen mostoha volt valaha a sok, alapjában hasonló sorsú lelencgyerek helyzete. Minél több munkát vártak el tőlük, minél rosszabb koszton. S az elmebetegek esetében legalább két súlyosbító tényezővel kell számolni. Olykor még azok is, akik a gyerekkel föltétlen emberségesek, a bolondot hajlamosak „érzéketlen", állati lénynek tekinteni, melynek léte pusztán biológiai. S az esetleges ellenőrzésnél még a megfélemlített gyerek is vall valamiképp a sérelmeiről, akár ha hallgatással, a bolond tanúsága azonban mit ér.

De a házi ápolás mellett is van érv. Hogy az államnak sokkal olcsóbb, mint az intézeti tartás, erre nemigen „illik" hivatkozni, mert emberekről van szó, bárha normális társadalmi életre képtelen egyedekről. De a gya­korlatban éppen az anyagiak hiánya miatt keletkezett és maradt fenn az egész házi ápolás. Csináltuk tehát, kicsit rossz lelkiismerettel, miközben alig mérlegeltük az egyéb előnyöket.

Az elmebeteg a normális embernél sokkal kevesebb hatásra, ingerre fe­lel; bezárkózik saját, öntörvényű. világába. De ha a számára adott világot, ingereket tekintjük, sok szempontból jobb körülményeket élvez odakinn. Ha például állatot őrizni jár, személyes szabadsága sokszorosa annak, amit a legszabadabb rendszerű zárt osztály nyújthat, nem is szólva arról, hogy hajnaltól estig kinn van a szabad természetben, botot farigcsálva, bogarat nézegetve, magában motyogva vagy vadgyümölcsöt majszolva, miközben feladata alig több, mint lassú léptekkel követni a rábízott jószágot. Ahhoz pedig, hogy kosztja jobb legyen, mint a kórházi, gondozójának nem kell­ nagylelkűnek lennie; a nyersanyaggal mindig jól ellátott falusi családok legtöbbje a kórházinál még akkor is jobbat ad, ha fukarul mér az „ingyenevőnek".

Azok az élet- és gazdasági viszonyok, amelyek közt az elmebetegek házi ápolása kialakult, és tartós szükségmegoldássá vált, hatalmasan megváltoz­tak; mégsem annyira, hogy az egészségügynek ne volna gond a különösebb ápolást nem igénylő elmebetegek elhelyezése; ugyanakkor a két falu lakossága számára továbbra is kellene a jövedelemkiegészítés. Mert amennyit az ingázva könnyen elérhető új munkaalkalmak nyújtanak – különösen a közlekedési dolgozók száma nőtt az elmúlt másfél évtized során -, abból sokat elvesz a korszerű erdőkitermelési és szállítási módok elterjedése, valamint a szarvasmarhatartás és általában a mezőgazdasági termelés csekély jövedelme. Így ma e két községből többen jelentkeznek - a háztartásban maradt asszonyok - állami gondozott gyermekekért. S az illetékesek méltányolják az ebben megnyilvánuló „helyi hagyományt". Ahol a környezetta­nulmány nem szól ellene, oda adnak gyermeket.

A jelenség, amellyel ez a két szomszéd falu kitűnik, társadalmilag ext­rém. De különösségében is érdekes példája annak, hogy ha a gazdasági ér­dek egyszer valamit kialakít, akkor az milyen tartósan beépül egy-egy kö­zösség életébe, szokásrendjébe. A falusi élet konzervativizmusa, hagyomány­őrző konoksága sokat emlegetett szociológiai alaptényező. Valóban, sok esetben képtelenek volnánk magyarázni, hogy valamit - hasonló vagy egyező külső feltételek mellett - miért csinálnak itt, és ott miért nem, ha fel nem fedeznénk, hogyan „igazodik" s merevül azután le, sokszor szinte irracionális módon, a falusi élet. Egyszer felfedez, és viszonylag gyorsan elsajátít, befogad valamit - lehet ez egy különleges termelési ág, lehet gyilkos ­egykézés, lehet „olcsó" „házibolondok" tartása - s ehhez azután meglepő időn át ragaszkodik, olykor sokkal tovább, mint ameddig a kiváltó gazdasági tényező fennáll.

A családi nevelésre kiadott állami gondozottak után ma sem fizetnek annyit, hogy ez komoly jövedelmet nyújtana. S az ő munkaerejük hatékony kihasználására nemigen van mód; esetükben pusztán az, hogy iskolába járnak, életük szoros társadalmi ellenőrzését biztosítja. Ám a falusi háztartás készpénzigényét segítenek kielégíteni, miközben helyben fogyasztják amit távoli piacra kellene vinni.

Ha most e két falu figyelme a bolondoktól az árvák felé fordul, ebbe már elsősorban egy berögződött szokást látok, aminek a fennmaradását csak részben lehet a – halványuló, bár még el nem enyészett – gazdasági érdekekkel magyarázni.

 

(in.: Lázár István: Kiált Patak vára. – Bp. : Szépirod. K., 1974. p. 315-319.)