A
károlyfalvi üdvlövések
Írta: Nevelős Gyula[1]
Károlyfalván,
ebben a kis hegyaljai faluban régi szokás volt, hogy ünnepi lakomák alkalmával üdvlövéseket
adtak le a felköszöntők után. A legények odaálltak az ünneplő ház ablakánál az
eresz alá, és egyikük, akinél pisztoly volt, onnan figyelte a szép köszöntő
beszédeket, s amikor felharsant az „éljen”, akkor beledurrantott a levegőbe
vaktöltéssel.
Az
üdvlövés igen hatásos befejezése, de egyúttal bírálata is volt a
felköszöntőnek. Mert ha a pisztolyos legénynek tetszett, akkor kettőt is lőtt
egymás után, de az is megesett, hogy egyet sem lőtt. A beszédet ilyenkor kínos
csend zárta le, ami bizony nagy szégyen volt a szónokra. Napokig beszéltek,
suttogtak róla a faluban, kivált az asszonyok.
Ennek
az egyébként kedves kis falunak édesatyám volt az első okleveles kántortanítója
harminc esztendőn keresztül. A lakosság sváb eredetű. Egy osztrák herceg telepítette
le őket az elkobzott Rákóczi birtokokra a XVIII. század első felében. Kezdettől
fogva zárt életet éltek, idegent soha sem vettek be a családi kötelékbe. Nem is
lakott ott idegen más, csak az „alkalmazottak”, vagyis a pásztorok, no meg – a
tanító.
A
tanító azonban idegen létére is úr volt, mégpedig a legnagyobb úr a faluban.
Igaz, hogy az ő urasága csak afféle elméleti uraságot jelentett, mondjuk
állásbeli tekintélyt. Ebből a tekintélyből származott aztán az az illendőségi
szabály is, hogy a tanítót meg kellett hívni minden családi ünnepségre,
lakodalomra, keresztelőre és egyéb ilyen alkalmakra. Viszont az is kötelező
illendőség volt, hogy a tanítónak el is kellett mennie mindegyikre, akár
tetszett, akár nem, gyakran feleségestől, családostól is, mert különben
megharagudtak rá. Megharagudott a falu nagyhatalmú Szelleme. Ez a láthatatlan
rém, amely az eldugott kis falvakban úgy tenyészik, mint sötét pincében a
denevér. Megharagítani őt nem szabad, mert mindig és irgalmatlanul bosszút áll.
Jóatyám
el is ment minden helybeli ünnepségre. Ilyenkor persze elvárták tőle a szép
felköszöntőt, néha versben is. Ki is járt érte az üdvlövés minden alkalommal.
Azaz
hogy éppen erről van szó – nem minden alkalommal!
Egy
reggel megkérdezte anyám apámat:
–
No, milyen volt este a névnap a Bugyogóséknál?
Meg
kell jegyezni, hogy a faluban majdnem mindenkinek volt valami tréfás, vagy
gúnyos mellékneve. Ilyen volt például a Nagybajuszú, meg a Bugyogós név is.
–
Megvolt – felelte atyám röviden.
–
A Hosszú József nem kellemetlenkedett megint?
–
Nem.
–
Elég könnyű volt a sima kalács?
–
Elég.
–
De rossz kedved van! – jegyezte meg anyám. – Talán megint történt valami?
–
Nem történt semmi különös… Csak éppen, hogy megint nem lőttek a beszédem után.
–
Már megint? – szólt anyám ijedten. – Már megint? Most ez már a harmadik eset
egymás után! Hát ki csinálja ezt?!
–
Mit tudom én! – mondta édesapám igen rosszkedvűen.
–
Hát én biztosra veszem, hogy ez csak a vén Hosszú Józseftől eredhet. Az unokája
miatt…
–
Miért az unokája miatt?
– Utálom
azt a hamis embert. Még ha nevet is, olyan az arca, mintha harapni akarna.
–
Mi van az unokájával? – kérdezte újra atyám.
–
Hát nem emlékszel rá, hogy minap a mise előtt a templomkertben azt mondtad
neki, hogy az unokája még ma se tud írni, pedig három éve járja az iskolát, és
úgy írja a nagy H betűt, mintha kecskelábat rajzolna? Most is csúfolják vele a
gyerekek, hogy „Kecskeláb”.
–
Mit csináljak vele, ha buta?
–
De legalább ne mondd, vagy ne mások előtt! Tudod, hogy mindjárt megharagusznak.
–
Hagyj nekem békét, ne bánts még te is!
–
Jó, jó, de már nem bírja az ember! Örökösen megharagusznak valamiért, és
ilyenkor hol a csirkét találom megdögölve a sövény alatt, hol a kamara ablakát
törik be. Minden héten valami! Te is vigyázhatnál egy kicsit!
–
Mire vigyázzak? – kérdezte apám ingerülten. – Ha megszentül is az ember, akkor
is lesz a tanító ellen valami kifogás. Ez már a tanító sorsa… A tanítótól senki
se fél. Ebbe bele kell nyugodni. Hagyj nekem békét!
Becsapta
maga után az ajtót és kiment a méhesbe.
Szegény
jó szüleim! Sokszor hallottam ilyenféle és ennél izgatottabb vitákat közöttük!
Gyötrődtek, lázadoztak és végül türelmesen belenyugodtak sorsukba. Élték a
kisfalusi tanítócsalád nehéz életét.[2]
Hányszor
gondolkoztam gyermekésszel azon, hogy mit kellene tennem, hogyan segíthetnék?
Hiszen én sok mindent tudok. Tudok harangozni, a kóruson fújtatni, ostornyelet
faragni, rajzolni, egyszóval sok mindenhez értek. Hogyan segíthetnék hát?
Sajnos mindig olyan dolgokról volt szó, amiket csak hallgattam, tágra nyitott
szemekkel és szepegve, de segíteni nem tudtam. Most itt volt ez az üdvlövés
dolog is.
Néhány
nap múlva említette édesapám, hogy szüret után, de még karácsony előtt
megtartják Hauser Boris esküvőjét a Tüzér Tónival. Mind a kettőnek tekintélyes
ember volt az apja, a Borisé pláne: törvényhatósági bizottsági tag. A neve alá
is odaírta mindig: T. B. T.; világos, hogy nagy ember volt.
–
Ide el kell mennünk mindannyiunknak – mondotta édesapám.
Én
azonnal az üdvlövésekre gondoltam, és ettől kezdve talán többet járt az esküvő
az én eszemben, mint a Boriséban. Szorongva töprengtem azon, hogy mi lesz, ha
ott sem fognak lőni az édesapám beszéde után?
Teltek-múltak
a napok, a faluban már mindenki az esküvőről beszélt.[3]
Egyszer aztán az esküvő előtti esték egyikén állatetetés után beállított
hozzánk Tóni, a vőlegény a menyasszonyával. Tudtam, hogy miért jöttek. Tóni
mint volt katona, összecsapta a bokáját, és ünnepélyes hangon meghívta az egész
tisztelt családot szent házasságuk napjára az Isten házába és utána a lakodalomra.
Szívélyesen leültettük őket. Én a kiszsámolyon ültem az ablaknál. Szótlanul
néztem őket, nem is tudom, mit beszéltek, mert megint csak apám felköszöntőjére
és az üdvlövésekre gondoltam. Még éjjel is ez kavargott a fejemben. Meg fogom
tudni – terveztem –, hogy melyik legénynél lesz a pisztoly, és megkérem, hogy
én is lőhessek egyet. Hátha megengedi.
Délelőtt
volt az esküvő, utána az esküvői lakoma déltől másnap reggelig.[4]
A lakodalmas ház olyan volt, mint a méhkas; az utcán, az udvaron, benn a házban
ott zsongott az egész falu, különösen az asszonynép, meg a gyerekek. Én is
odamentem Brogli Marcival meg Fejjel Jankóval, elemista barátaimmal.
–
Te Marci – mondtam –, ma a felköszöntőnél nekünk kellene lőni.
–
De butaságot beszélsz, hát hogy lehetne az, mikor Józsi bácsi fog lőni. Láttam
a patronyokat.
–
Hát akkor kérd meg a Józsi bátyádat, hogy legalább csak egyet engedjen lőni,
neked is, meg nekem is – kérleltem tovább. – Én még soha nem lőttem igazi
pisztolyból. Adok neked holnap egy spárgát, vastagot és olyan hosszút, mint ide
az eperfa.
–
Mondom, hogy Józsi bátyám nem adja a pisztolyt gyereknek, mert ő fog lőni.
Ismerem én őtet! [5]
Nemsokára
megérkezett édesapám is édesanyámmal.[6]
A
vendégek, leginkább férfiak, lassan elhelyezkedtek a szobában az asztal körül
és elejétől fogva sűrűn koccintgattak.
Közben
a konyhában elkészült a tyúkleves, és ekkor ünnepi komolysággal belépett a
szobába az első „vőfény” a virágos vőfélybottal és elmondotta a beköszöntő
verset. Ezzel megkezdődött a lakoma. Hosszú sora az ízes ételeknek, csirke,
kacsa, disznó, borjú, kalács, tészta és sok mindenféle. A vendégsereg egyre
vidámabb, egyre zajosabb lett.[7]
A
pitvarajtó előtt az udvaron a fiatalság visongott, nevetgélt, amint mondani
szokták: kutyálkodott. Ott volt már közöttünk a Marci bátyja is, Brogli Józsi a
pisztollyal.[8] A mi
szemünkben ő volt a lakodalom legfőbb szereplője. A pisztolyt a bal kezében
lógatta lefelé fordított csővel. Én melléje húzódtam:
–
Józsi bácsi – szóltam, mert így szólítottuk a katonasorbeli legényeket –, nem
lőhetnék én is egyet ma este? Engedjen legalább egyet lőni nekem!
Józsi
furcsálkodva nézett rám:
–
Hát majd mit nem! Mit szólna hozzá a tanító úr?! Lenne hadd el hadd! Nem
gyereknek való a pisztoly.
– Én
adnék magának a jövő vasárnap rozmaringszált a kiskertünkből, Józsi bácsi.
Rozmaring
sehol másutt nem volt, csak a mi kiskertünkben. Rezgő rozmaringszál szegfűvel
vagy muskátlival! Ezt tartották a lányok és a legények a legszebb bokrétának.
Vasárnap a lányok az imakönyvükön vitték a templomba, a legények meg a
kalapjukhoz tűzték. Nem mindenkinek volt ilyen bokrétája, csak aki édesanyámtól
kapott.[9]
Józsi
a rozmaringos ajánlat hallatára sem engedett, bár a hangja már kissé simábbra
szelídült:
–
Nem lehet, mondom, mert a pisztoly igen rúg, oszt egész erősen kell tartani.
–
Kérjed már te is! – löktem oldalba Marcit, Józsi öccsét.
–
Engedd hát, no! – szólalt meg Marci. De válaszra már nem kerülhetett sor, mert
odabent a vacsorázó társaság egyszerre elcsendesedett. Kezdődtek a
felköszöntők. Most belülről óvatosan kinyílott a szoba ajtaja, és kidugta fejét
az öreg Hosszú József.
–
Hol a pisztolyos legény? – kérdezte halkan.
–
Itt vagyok.
– No, akkor eredj, fiam, Józsi, az
ablakhoz, oszt vigyázz, ne felejts el durrantani édesapádnak, meg a bíró úrnak,
mert úgy látom, mind a ketten fognak szólni.
– Igen – felelte Józsi készséggel.
Lábujjhegyen odavonultunk többen az
ablakhoz. Józsi az ablak elé állott, hogy be is tekinthessen egy kicsit.
Csendben voltunk, figyeltünk. S akkor
az ablakon átszűrődő hangokból egyszerre ráismertem édesapám hangjára.
Borzongás kapta meg a lelkemet. Az előbb apámat nem említették. Istenem, hátha
megint nem lesz lövés! „Józsi bácsi, rozmaring!” – talán nem is mondtam, csak
gondoltam.
Józsi óvatosan kinyitotta a pisztolyt,
kivett a lajbizsebből egy patront, beledugta a csőbe, lezárta a závárzatot,
aztán felemelte a pisztolyt a szemben álló eperfa lombja felé.
– No, nem bánom, gyere ide – szólt
váratlanul, – fogd meg a markolatot itt a kezem alatt!
Hirtelen odaléptem, aztán megtorpantam.
– Nem, Józsi bácsi, most éppen édesapám
beszél, aztán ha megtudná. Inkább fogja meg Marci – mondtam remegve,
visszafojtott izgalommal.
Marci már ott is termett és tartotta
erősen a markolatot.
Belülről csak az emelkedettebb hangokat
lehetett megérteni. Hallottam, hogy: „az élet hajnalán”, „a szeretet arany
sugarai”, aztán „a tízparancsolat”… Józsi türelmesen várt. Egyszerre erős
befejező hangon hallatszott, hogy: „a kedves fiatal párt és a boldog örömszülőket
a jóságos Mindenható Isten éltesse sokáig ragyogó boldogságban az emberi kor
legvégső határáig! Éljen, éljen!”
Bumm!
Eldördült
a pisztoly. Hatalmasat durrant a zárt udvaron, megrázta az eperfát, felzavarta
a tyúkokat, libákat és a falu összes kutyáit. A vendégek éljeneztek, kiabáltak,
koccintottak. És nekem is végigfutott a szívemen egy kicsi a „ragyogó
boldogságból”.
A
lövéstől támadt izgalom mindnyájunkat elfogott:
–
Még egyet! Józsi bácsi! Még egyet! Hamar! – súgtam, és súgta Marci is, meg a
legények is. – No még egyet! Tölts gyorsan, Józsi!
És
Józsi nem sokat gondolkodott, hanem izgatottan, de tüneményes gyorsasággal
töltött. Újra felemelte a pisztolyt az eperfa felé, Marci megint megragadta a
markolatot, és eldördült a – második lövés!
Odabent
megújult a viharos kiáltozás, éljeneztek, éljeneztek, a menyasszony anyja már
hangosan zokogott a meghatottságtól.
Nem
láttam be az ablakon, de éreztem, hogy a szüleim mit csinálnak. Édesanyám csak
mosolygott és emelgette a poharát az éljenzők felé, édesapám állva, jobb
kezében a pohárral jókedvűen integetett, koccintgatott jobbra-balra, balkezével
pedig sodorintott néha egyet a bajuszán, mert így szokta mindig, ha örül
valaminek… Két üdvlövés egymás után a legelőkelőbb lakodalmon, ez már valóban
nem kis dolog.
Most
felállt a Józsi bácsi édesapja, egy tiszteletreméltó gazda, idősebb Brogli
Ignác.[10]
Mikor szónokolni kezdett, Józsi újra megtöltötte és készenlétbe helyezte a
pisztolyt, én pedig félretoltam a Marcit és most én fogtam meg a pisztoly
markolatát. Marci az én apámnál, én az övénél.
Az
öreg Broglinak erős borízű hangja jól kihallatszott, majdnem minden szavát
megértettük. A beszéd nem tartott sokáig. Előbb az örömszülőkről volt benne
szó, aztán áttért a fiatal párra.[11]
Mivel pedig Brogli bácsi mindig tréfás beszédű ember volt, azért a
felköszöntőjét ezzel a közismert verssel fejezte be:
Adjon a jó Isten
Bort, búzát eleget,
Kilenc kucik gyereket,
Holtunk után mindnyájunknak
Lelki üdvösséget!
Éljen!
–
Éljen! – harsogták a vendégek, az ablak alatt pedig nagyot dörrent a pisztoly.
Ez is jól sikerült.
Most
már csak egy patronja volt Józsinak, s a bíró úr beszéde után ez is elsült.
Hála Istennek! Józsi ugyanis attól tartott, hogy hátha az utolsó patron
csütörtököt talál mondani.
A
felköszöntések ezzel véget is értek, mert ami beszédféle ezután következett, az
már inkább csak rövid üdvözlés, virágos szólás-mondás volt, ezeknek
természetesen nem járt üdvlövés. Elvonultunk az ablak alól az eperfa alá és egy
csomóba állva tárgyaltuk az eseményeket, illetőleg a lövéseket.[12]
Józsi volt a nap hőse, és ennek a tudata látszott is rajta. Felém fordult s így
szólt hozzám:
–
Hát, ha nem is engedtelek lőni egyedül, azért egy szál rozmaringot hozhatnál
vasárnap. Muskátli nem kell, az van nekünk is.
–
Adok, Józsi bácsi, még tán Brigittának is fog adni édesanyám, ha kérek tőle.
Tudtam,
hogy ezzel megkétszerezem a Józsi örömét.[13]
De
most már látni vágytam a szüleimet és bementem a pitvarba. A szoba ajtaja
nyitva állt, sűrű füstben ültek a vendégek, kacagtak, kurjongattak, szüntelenül
koccintgattak. Brogli Ignác bácsi háttal ült az ajtónak, a feje teteje kopasz
volt, csak hátul a nyakánál volt egy kis haja, de a jókedvtől már az is
visszafelé lógott. Mikor koccintott, mindig azt kiáltotta, hogy: „ej, na, sose
halunk meg!” Behúzódtam a szobába és odasimultam édesanyám mellé. Megsimogatta
a fejemet, és adott egy darab lekváros lepényt.
–
Anyukám, mikor megyünk már haza?
–
Nemsokára, kisfiam. Álmos vagy, ugye? Ha kevés a lekváros, majd kapsz még
egyet. De most eredj ki még egy kicsit Marciékhoz! Az udvaron ne igen
játsszatok, mert kint hideg van már!
–
Hát egy kis bort ennek a kis legénynek, a pirosbúl, no – szólt hozzánk az egyik
örömapa, és már fogta is az üveget. Édesanyám adott inni a saját poharából,
aztán mentem ki a pitvarba, mert már igen kiabáltak és hadonásztak az asztalnál
az emberek, a feleségeik pedig nevettek és csitítgatták őket.
Nekünk,
gyerekeknek sem ízlett már a mulatság, ránk nézve a lakodalom az üdvlövésekkel
befejeződött.
Sötét
este volt már, mikor a lámpással hazafelé mentünk, apám, anyám, meg én. A
szüleim csöndes hangon beszélgettek.
–
Úgy látszik – mondotta édesanyám, – a Léna néni mégsem haragszik a perkál
miatt, mert valamelyik nap küld majd egy fazék idei szilvalekvárt. Azt mondja,
olyan édes, mint a méz; jól beérett a besztercei szilvájuk.
–
Igen, ma jó hangulat volt. Nem hittem volna, hogy kettőt is lőjenek. Kinél volt
a pisztoly, fiacskám, nem tudod? – kérdezte tőlem édesatyám.
–
Brogli Józsinál – feleltem.[14]
–
De igen szép beszédet mondtál, öreg, az már szent igaz – mondta édesanyám apám
felé fordulva. – A menyasszonynak még az apja is törülgette a szemét.[15]
Lassan
hazafelé értünk. A Csárdás kutyánk elibénk szaladt a sötétben és ugrálva
vezetett be minket az udvarra.
Lefekvés
előtt még tovább folyt a beszélgetés a nap eseményeiről, de én már nem
figyeltem, hamar bebújtam az ágyamba. A nap izgalmai után bágyadtan készültem
az elalvásra. Előbb azonban még rendbe akartam hozni a dolgokat:
–
Anyukám, nem adhatnánk vasárnap rozmaringot a Józsinak, aki lőtt?
–
Adunk, fiam, adunk, akár kettőt is, de most már imádkozzál, aztán aludj szépen!
Letettem
a fejemet a párnára. És ekkor eszembe jutott a spárga, amit a Marcinak ígértem…
Szép, erős spárga… a cukros üvegről való… Nagyszerű ostort lehet belőle fonni…
Igaz,
nem engedtek egyedül lőni, de hát Marci nem volt oka… Ő is kérte Józsi bácsit…
Előbb Marci tartotta… aztán én tartottam… Jól megrántotta a kezemet… de nem
fáj… hogy örültek a szüleim!
…Mégis
oda fogom adni a spárgát Marcinak… reggel… ha nem is az… egészet…
Másnap
reggel, mihelyt felöltözködtem, elvittem a spárgát Marcinak. De nem az egészet…
Mivel az történt, hogy tulajdonképpen Józsi bácsi lőtt, és én csak a markolatot
tartottam.
(Köszönet Nevelős Zoltánnak, a szerző dédunokájának,
Nevelős Adolf kántortanító ükunokájának, aki megküldte honlapunknak az írást.)
Nevelős Gyula 1942-ben. Ekkoriban írta
visszaemlékezéseit.