Vizsga a falusi iskolában – Egy falusi tanító fiának emlékeiből

Írta: Nevelős Gyula

Hány kis szíven remeg át ilyenkor tanév végén ez a fenyegető szó: vizsga! Egyszerre kell számot adni egy egész esztendő munkájáról! Szépen felöltözködve, kipirult arccal, kifeszített figyelemmel! Kiállni, szemben állni nemcsak a tanító úrral, hanem az apával, anyával, ismerősökkel, sőt ismeretlen emberekkel is! Nagy dolog, az bizonyos. Szinte drámai.

El is ítélik sokan a számonkérésnek ezt a kegyetlen módját, és gyakran beszélnek ellene. Pedig talán nincs egészen igazuk. Meg kell tanulni a lelki erőpróbákat már az iskolában, hogy ki hogyan állja meg a helyét és hogyan használja majd a tudományát, ha nehéz helyzetbe vagy bajba kerül az életben.

De nem akarok itt most értekezést írni a vizsga helyes vagy helytelen voltáról, mert ezzel a kultúrpolitikusok és lélekbúvárok foglalkoznak, talán már évszázadok óta úgy, mint a testi fenyítés kérdésével. Hadd vitázzanak tovább zavartalanul! Én a falusi iskola vizsgáját szeretném megismertetni, mégpedig azért, mert az nemcsak izgalmas, színes, és ünnepélyes, és nemcsak a kis elemista gyerkőcök szörnyű komoly megpróbáltatása, hanem – amire bizonnyal kevesen gondolnak – egyúttal igen nehéz vizsgája a tanító úrnak is.

Gondolni kell a tanyai, vagy kisfalusi iskolára. Én gondolok az én hegyaljai néhány száz lakosú, sváb anyanyelvű szülőfalucskámra, amelynek édesatyám volt a tanítója. Biztosan úgy megy az másutt is, és ha részleteiben nem is, de lényegében úgy megy ma is, ahogy nálunk ment néhány évtizeddel ezelőtt.

Minálunk június elején, vagy május végén tartották a vizsgát, amint azt a gazdaság engedte, és mindig vasárnap délután, hogy mindenki jelen lehessen. El is jöttek valamennyien, még Grizsu bácsi is, akinek pedig nem volt családja, se senkije a faluban. Valahonnan Boszniából került oda, amint a furcsa neve is igazolja.

Hát, mondom, eljöttek valamennyien, nemcsak azért, hogy meghallják, mit tud a gyerek, hanem azért is, hogy a más gyereke nem tud-e többet? No és jól végzi-e a dolgát a tanító, akit a falu fizet párbérrel. Aztán az sem volt jelentéktelen dolog, hogy nálunk a vizsgán mindig megjelent az öreg esperes úr is Patakról piros cingulusban.

Az iskolatermet édesanyám már szombaton szépen kitakarította; a nagyobb leányok is segítettek. Muskátli, illatos bazsalikom, rozmaring került az iskola asztalára anyám egy régi leánykori virágvázájába. A táblát lemosták, a táblatörlő rongyot kimosták, ki is vasalták és új krétát készítettek elő. Még a mogyorófapálcát is megtörölgették. Az ablakba zöld gallyakat állítottak, nem annyira dísznek, mint inkább a legyek ellen. Mert meleg nyári délutánokon a legyek igen szemtelenek szoktak lenni.

Mikor már minden tiszta volt, a szobából behozták a székeket, esperes úr számára a puha széket, amelynek az ülőkéje oldalt köröskörül ki volt verve fehér porcelán szegekkel.

Vasárnap kora délután megindult a menet az iskola felé. A gyermeksereg, körülbelül hatvanan-hetvenen, már együtt volt a teremben a vigyázó felügyelete alatt. Édesapám a bíróval meg a kurátorral a ház előtt az utcán várakozott, lesték az esperest, aki Patak felől érkezett féderes kocsin. Az udvaron édesanyám fogadta a vendégeket, és egyúttal átvette a „tanító úr fáradozásáért” járó ajándékot, rendszerint egy-egy üveg hegyaljai bort. Úgy álltak ott sorban a szobában a dívány mellett ezek a boros cilinderek, mintha csak a gyerekek változtak volna át borosüvegekké, kisebbek, nagyobbak, világos ragyogásúak, vöröses sárgák. Mindegyikről tudtuk, hogy melyik gyereket melyik üveg képviseli.

Az udvar megtelt vendégekkel. A férfiak közül Grizsu bácsi pipázott, a többiek csak beszélgettek a szőlőrozsdáról, meg az esőről, az asszonyok mindenféléről.

Egyszerre lódobogás és kocsiropogás hallatszott, megjött az esperes. Mindenki elcsendesedett. Az öreg esperes úr lassan lelépett a kocsi hágcsóján, bejött az udvarra, az emberek levették a kalapjukat, az asszonyok siettek kezet csókolni:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké ámmen!

Rák bácsinak és még egy-kettőnek kezet adott, aztán bevonult az iskolába.

A teremben a gyerekek félve és megilletődve ültek a helyükön mozdulatlanul, némelyik kislány még el is sírta magát.

Édesatyám odaállt az első pad elé, és a mogyorófapálcával gyengén megütögette a pad tetejét:

– Imádkozzunk!

Mindenki felállott, az esperes úr is összetette a kezét, és ő is hangosan imádkozott.

– Üljetek le! Kezeket a padra! – mondta édesapám, és a szemével intett annak a leánynak, aki a köszöntőt tanulta. Többféle köszöntő volt. Legjobban az tetszett, amelyik a leghosszabb volt, s amelyik így kezdődött: „Az ember zsenge korában kicsiny csemetéhez hasonlít…” Burger Zsuzsi ezt tanulta meg, ő volt ugyanis a bíró leánya. Mikor fehér ruhában, piros és fehér pántlikával a varkocsában, virággal a kezében kijött és az esperes úr előtt megállott, az asszonyok már előre törülgették a szemüket.

Zsuzsi a köszöntőt hiba nélkül elmondta, helyre ment, és kezdetét vette most már a vizsga.

– No, kis Jóska, Brogli Jóska – mondotta édesapám, – gyere ki, fiam, szépen! Felelni fogunk a katekizmusból. A palatábládat hagyd ott!

Jóska hat vagy hét éves kis legényke volt, frissen mosott ing, sötét, szűk nadrág és csizma volt rajta. Látszott rajta, hogy a kiszólítás miatt elállt a lélegzete, s mire kijött a pad elé, már fülig vörös volt.

– Állj ide, kisfiam, a nagyságos esperes úr elé, hajtsd meg magad, így! És ne félj! Mondd meg nekünk, Brogli Jóska, a katekizmusból: KI VAGY TE?

Jóska az ismerős kérdés hallatára azonnal rávágta, hogy:

– Én… én… – tovább azonban nem ment sehogy sem.

– No – biztatta apám, – „KI VAGY TE?”

A faluban harminc év óta mindenki ismerte ezt a kérdést, ez volt a katekizmus első kérdése. A feleletet már a vendégek is súgták, nagy szájmozdulatokkal, de Jóska csak az ismételgette, hogy:

– Én… én… – de aztán konokul hallgatott, és laposakat pislogva nézett a levegőbe.

Az apja mérgesen nézett rá, s édesapám is elpirult.

– Hát gyerekek – szólt most apám az egész iskolához, feleljetek valamennyien: „KI VAGY TE?”

Az egész gyereksereg és a vendégek is egyszerre hangosan, szinte diadalmasan felelték:

– „Én Isten kegyelméből keresztény katolikus vagyok.”

– Jól van. No, Jóska, most mondjad magad!

Jóska szégyenkezve, kicsit szipogva és fejét lehajtva mondta csendes hangon:

– Én, Isten… kegyelméből… keresztény… katolikus vagyok.

– Látod, tudod te ezt, csak egy kicsit megijedtél – szólt apám, és titokban kissé oldalt fordítva fejét, rápillantott a Jóska apjára, aki vörös arccal vette tudomásul a történteket. Ezt a pillantásváltást édesanyám is észrevette, én is. Az esperes úr megbocsátó mosollyal bólongatott a kis Jóska felé. Ő volt a szelíd hófehér galamb, Jóska pedig a kis ijedt veréb.

Ezután következtek a többiek, előbb a kicsinyek, aztán a nagyobbak. Minden gyereknek jelen volt valakije, tehát mindegyik felelt, katekizmusból is, meg a többi tudományokból is. Biblia, történelem, földrajz. Földrajzból hazánk négy legnagyobb folyója, legmagasabb hegyei, számtanból az egyszeregy és így tovább. Egynémely fontos dolgot versben is tudott mindenki, például:

„Tátra, Fátra, Mátra,

Ne nézz soha hátra!”

Vagy: „Duna, Tisza, Dráva, Száva,

Ne járjon a lyányok szája!”

A versekre az esperes úr nevetett egy kicsit, úgy látszik, tetszettek neki. Voltak, akik szépen feleltek, és voltak sajnos, akik gyengébben. Édesanyám, aki az ajtónál állott, mindig a gyengébbek szüleit nézte, mert tudta, hogy ezért szemrehányás jár a tanítónak.

Késő délután lett, mikor a vizsga véget ért. Befejezésül előállott az öreg Rák bácsi, aki a legtekintélyesebb gazda volt a faluban és többszörös bíróviselt ember. Ékes szavakban megköszönte az esperes úrnak a szívességét és a tanító úrnak egész évi fáradozását. Az esperes úr is melegen megrázta apám kezét, aztán elbúcsúzott. Kivonult az iskolából a főemberek kíséretében, felült a hintajára és elhajtatott. A vendégek is oszladozni kezdtek. A férfiak közül azonban apám hívására többen nálunk maradtak megkóstolni a vizsgai borocskákat és megbeszélni a vizsga lefolyását. Hogy milyen szépen mondta el a köszöntőt Burger Zsuzsi… Csak az a kis Jóska! Hogy az nem tudta a katekizmust!

– Pedig tudja ám az is – mondta édesapám, – de hát a gyerek kicsi még és hamar megijed.

Egy kis csend következett a megjegyzés után, és megszólalt a Jóska apja:

– Nem olyan ijedős gyerek az, tanító úr! Nem ijed az meg a saját árnyékától! De azt mondom én, hogy a jó terméshez nem elég a jó föld, mert szántani és vetni is jól kell belé!

Édesapám nem szólt semmit, borral kínálgatta a vendégeket.

– Hát nem egészen így van az – szólalt meg váratlanul az öreg Rák bácsi, mikor letette a poharat. – Ne járjon a szátok, nem úgy van, ahogy ti gondoljátok! Mert a föld is lehet jó, a szántás is, a vetés is lehet jó, és a termést mégis elverheti a jég. Az egyik határt elveri, a másikat nem. Az egyik gyerek megijed, akármilyen bátor is otthon az anyja szoknyájánál, a másik meg nem. Ezért nem tudta a Jóska gyerek se a katekizmust. Elverte a jég.

Édesanyám hálás pillantást vetett Rák bácsira.

Az idő egyre gyorsabban haladt az estébe, a jószágetetés ideje is rég bekövetkezett, sőt el is múlott már, a borozó társaság szétoszlott. Volt, aki külön is megköszönte apámnak a fáradozást, de volt, aki a nélkül ment el.

Mikor magunkra maradtunk, s édesanyám rendezgetett, apám elővette a pipát az ablak sarkából, és nem éppen a legjobb hangulatban, de a becsületesen végzett munka megnyugtató érzésével csak annyit mondott:

– Hál’Istennek, ezen is túl vagyunk. Azok a beszédek pedig ne keserítsenek el téged megint, mama!