Karajz Margit:

Az adventi-karácsonyi ünnepkör

A karácsonyi idő 4 héttel a karácsony előtt kezdődik, adventnek hívják. Bűnbánati idő ez is. A templomban a lila színű terítőket használják újra. Az oltárokról a virágokat leveszik. Az én gyerekkoromban nemigen volt adventi koszorú. Egyszer, egy alkalomra emlékszem, amikor az oltár előtt a mennyezetről függő örökmécsesről egy fenyőágból font koszorú volt lelógatva. De hogy lila szalag vagy égő gyertya lett volna rajta, én erre nem emlékszem. Azt mondták, hogy a Fejjel Antal fonta, és hozta a templomba. Valamikor régen talán lehetett ilyen, mert tudták, hogy adventi koszorú, de anyukám sosem beszélt ilyenről addig, és utána sem. Idehaza a családban sem volt sosem adventi koszorú. Mióta én - kb. 25 éve - az egyházközség képviselőtestületének tagja vagyok, és láttam a tévében is, azóta készítek adventi koszorút a templomba rendszeresen, lila szalaggal, zöld fenyőágból, 4 gyertyával.

Az adventi idő jellegzetessége a hajnali misék, roráté misék. Ez volt még az én gyerekkoromban is, de aztán elég sok időre elmaradtak. Mostanában, 5-6 éve újra vannak. Amikor régen voltak, én nemigen jártam ezekre a misékre. Olyan titokzatosnak gondoltam, ahogy a képeslapokon is festették, hogy a sötétben, szállingózó hóesésben, égő lámpásokkal, haraszkendőbe, gubába, kucsmába öltözött öregek igyekeznek a templom felé.

Karácsony előtt is volt gyóntatás a templomban, amikor a falu plébánosa mindig hívott vendég gyóntatókat is.

Szokás volt a falunkban gyerekkoromban a „Szállást keres a szentcsalád” járás. Kilenc nappal karácsony előtt kezdődött. Kilenc asszony alkotott egy csoportot. Volt, hogy két vagy több csoport is volt. Minden nap más-más családhoz vitték el a szent család képét, szállást kérve, és az asszonyokkal együtt imádkozott a család is. Egy napig ott volt a családnál a kép, majd továbbvitték. A házba a Szállást keres a szent család című éneket énekelve jöttek be.
Emlékszem, egyik alkalommal Kati néninkhez mentek a szálláskeresők, és mi is anyukámmal elmentünk hozzá, hogy a többiekkel együtt imádkozzunk. Hozzánk azon az éven nem jöttek. Ott voltunk már korábban. Náluk mindig olyan hideg volt, és hallgattuk a rádiót, mert nekik már valahonnan volt. A Szabad-Európát hallgattuk, ahol karácsonyi üzeneteket küldtek, és kántálásokat is lehetett hallgatni. Akkor ott volt a Homolya Maris is, ő családi ápolt volt a Homolyánénál, és szép karácsonyi képeslapot mutogatott, amit a rokonai küldtek neki. Akkor mi még nemigen ismertünk ilyesmit.
Szép példa rá ez is, hogy a családok együtt imádkoztak. Később a Szent család-járás is elmaradt. Mára már nagyon kevés lehet az olyan család, ahol még együtt imádkoznak. Mostanában újra felelevenedik a Szent család-ájtatosság végzése, de nem a családoknál, hanem a templomban. Újabban pedig az üresen álló plébánián végezzük, hogy családiasabb legyen, beszélgetni is lehessen előtte vagy utána.

Arra sem emlékszem, hogy kisgyerek-koromban volt-e karácsonyfa állítva a templomban, de 45-50 éve már biztosan van. Idehaza 50-55 évvel ezelőtt, amikor még kicsik voltunk, egészen kicsi karácsonyfára emlékszem, ami a mestergerendáról lógott le. Volt szaloncukor rajta, az a jó régifajta piros-fehér papírba csomagolva, meg emlékszem árvalányhajra, ezüst dióra, színes mézeskalácsra, cukorhabkarikákra, gyertyákra. Emlékszem, egyik éven háztartási kekszeket fűztünk cérnára, és azzal díszítettük a karácsonyfát. Akkor már nem a padlásról lógott le, és bizony, voltak a házban egerek is, és éjszaka az egér felmászott a karácsonyfára, és megrágta a kekszeket.

Aztán, ahogy nőttünk, a karácsonyfák is nagyobbak lettek, a szaloncukor is szebb és finomabb lett, csokival volt már bevonva. Már voltak csokidíszek, üveggömbök. Most már nem teszünk rá gyertyákat, hanem csillagszórót és elektromos égő-sort.

Karácsony viliája (24-e) böjti nap volt. Anyuka azt mondta, ezen a napon nem ettek húst. Mákos meg túrós gubát, bobájkát főztek. Én a bobájkára már nem is emlékszem. Csak az éjféli mise után ettek húst. Akkorra főzték meg a füstölt kolbászt és pácolt oldalast. A mi családunkban semmi különleges étel nem volt ilyenkor. Süteményt régen nem sütöttek, hanem egy kemence mákos, diós, almás, túrós bélest. Ebből adtak a kántáló elmebetegeknek is. A kántáló csordás, gulyás, kondás is ezt kapott, de ők még kaptak egy darab szalonnát is, meg egy pohár bort is a kannába, amibe gyűjtötték. A pásztor emberek a tülkükkel fújták a kántálás dallamát.

Amikor egészen kicsik voltunk, apuka vitt el bennünket kántálni a rokonokhoz. Mire hazaértünk, fel volt díszítve a karácsonyfa, amit anyuka vagy apuka hozott a közeli erdőből. (Mi persze úgy tudtuk, hogy a Jézuska hozta). Amikor nagyobbak lettünk, magunk mentünk kántálni, vagy együtt a többi rokon gyerekkel. Már nem is nagyon emlékszem, hogy mit kaptunk a kántálásért. Talán pénzt; ajándékot nem. Azt még itthon se nagyon, anyuka mindig azt mondta, hogy nálunk szegény Jézuska járt. Emlékszem, hogy egyszer kaptam egy piros töltött ceruzát, Bonci kapott egy szép, drappra festett fa babakocsit, amit apuka csinált. Még az echója is fából volt, szépen meghajlítva. Ez sokáig megvolt. Biztos volt benne valamilyen egyszerű baba is, arra nem emlékszem. Máskor kaptunk meséskönyvet, a Mesebolt címűt, még mindig megvan, és kifestőkönyvet színes ceruzával. Mikor már Újhelybe jártunk iskolába, kaptunk egyszer bérlettárcát.
Mindig Dénes unokatestvéremékkel mentünk Karajz nagyapánkhoz kántálni. Ők hárman laktak egy udvarban. Ilyenkor elmentünk Rendes Erzsi nénihez is, aki leghátul lakott. Emlékszem, hogy Dénes, a legidősebb kapott 50 fillért, én 20 fillért, Bonci 10 fillért, a legkisebb, Lajcsi meg egy marék diót. Emlékszem a tálasára, ami a falra volt feltéve a gerenda alá, és azon voltak a tányérok és a findzsák kirakva.

Akkoriban még mindenki járt kántálni. Amikor nagyobbak lettünk, a lány osztálytársakkal mentünk együtt, egymáshoz. Az egész faluban mindenhonnan kántálás hallatszott. Amikor a szembe, Brogli Laciékhoz megérkezett a fiúcsapat, és elkezdtek énekelni, hozzánk is behallatszott - mert akkor még nem zúgott a tévé, mint most -, kimentünk, hogy jobban halljuk, milyen gyönyörűen énekeltek együtt. Anyuka mesélte, hogy mikor Mária-lányok voltak, együtt jártak minden házba kántálni, és ami pénzt gyűjtöttek, abból vették a templomba a még most is használatban lévő két csengőt.
Ahogy szürkülni, sötétedni kezdett, elindultak kántálni. A felnőttek is elindultak hamarabb az éjféli misére, és az útba eső rokonokhoz elmentek kántálni. Mindig kint az udvaron, az ablak alatt énekeltek. Ma, ha még valaki el is megy kántálni, bemennek az előszobába, ott énekelnek, ki semmi se hallatszik. Leginkább a család az ajándékozás előtt együtt kántál a szobában a karácsonyfa körül. Csend van az egész faluban, mintha szégyellnének kántálni.

Régen betlehemesek is járták a falut. A nagyfiúk, akik már kijárták az iskolát (a nyolcadikat), már hetekkel karácsony előtt elkezdték tanulni a betlehemest. Esténként összegyűltek valamelyikük istállójában, a tehénólban, és ott tanulták. Ott nem volt olyan hideg, a tehenek párája melegített egy kicsit, és magukban lehettek. A falusiak barlang-betlehemmel jártak, ami már nincs meg. Ez a barlang-betlehem nagyon nehéz volt, mert gipszből vagy agyagból volt csinálva, de nagyon élethű volt. Jól meg kellett dolgozniuk a fiúknak azért, amit a betlehemezéssel kerestek. A nehéz barlang-betlehem helyett az utolsó években, amikor már a velem egykorúak betlehemeztek, csináltak egy könnyű, fából, szalmából készült istálló-betlehemet. Én mindig úgy tudtam, hogy a Brogli Laci apja csinálta - ő ezermester volt -, mert megsajnálta a fiúkat, amikor a fia is cipelte a nehezet. Aztán, amikor már nem jártak a betlehemmel, bekerült a parókiára, ott őriztük. De egyszer leesett a polcról és összetört. Ekkor Lauber Imrével javíttattam meg, aki úgy emlékezett, hogy Hauser Csöpiék csinálták azt a könnyű betlehemet. Valahol rá is van írva.

És volt még a tanyasi betlehem is. Én erre a kettőre emlékszem. A tanyasiak külön csapattal jártak. Nekik tornyos betlehemük volt, szép fényes színes papírral volt beragasztva, templom formája volt.
A betlehemezéshez öt fiú kellett: egy angyal, két pásztor, két öreg. Az angyalnak és a pásztoroknak jó hangúaknak kellett lenniük, mert ők énekeltek. Az öreg az volt, akinek nem volt jó hangja. Az angyal és a pásztorok öltözete majdnem egyforma volt. Egy fehér csipkés női alsószoknya, amit a nadrágra húztak. Felöl egy nagy fehér ing, amit a kabátra tudtak húzni. Az ingen az angyalnak a vállain keresztben két szép mintás széles szalag volt átvetve. A pásztoroknak egy szalag volt ferdén a vállukon. A fejükön kemény kartonból készült, felfelé szűkülő süveg. A süveg fényes színes papírral volt bevonva, az alsó és felső széleken cakkosra nyírt fehér papírral díszítve. elején kereszttel, benne fenyőgallyal, tetejéről ívben lelógó színes papírlánccal. Kezükben botot vittek, csengővel felszerelve. Az öregek öltözéke egy kifordított hosszú szőrös guba, az arcuk előtt festett keménypapír maskara álarc, kenderkóc bajusszal, szakállal. A fejükön bundás kucsma. Kezükben bot, melyre üres bokszos skatulyákat tettek egy dróton, ami csörgött, és ezzel ijesztgették a kutyákat meg a gyerekeket. Abban az időben még a konzerv is ritka volt, egyedül a kis kerek bokszos dobozok készültek fémből, és voltak minden háztartásban.
Ők is már korán, alkonyatkor indultak betlehemezni, hogy mindenhova eljussanak, mire az éjféli misére kellett menni. Éjféli mise előtt a betlehemesek énekelve vitték be a betlehemet a templomba. Az öregek ekkor már levették a maskarájukat, gubájukat, de az angyal és a pásztorok jelmezükben vonultak be a templomba. Elől ment az angyal, utána a pásztorok, ők vitték a betlehemet, és végül az öregek. Az angyal beénekelte az ének első sorát, a többiek a második sornál csatlakoztak hozzá. Lassan menve a „Ne féljetek, pásztorok” első két versszakát énekelték. Amikor a Mária-oltárhoz értek, előtte letérdelve a „Szűz Mária evilágra nékünk…” éneket énekelték el, és pénzt tettek a Mária perselybe abból, amit kerestek. Majd továbbmenve a főoltár felé a „Ne féljetek, pásztorok” 3-4. versszakát énekelték. Aztán az áldoztató rácsra letették a betlehemet, s a „Nyugodj kisded csendességbe” (Csendes éj?) kezdetű éneket énekelték el. Ilyenkor már az egész falu a templomban volt, hogy hallhassa a betlehemesek bevonulását. Csodálatos, felemelő érzés volt ezt végignézni, végighallgatni. Az éjféli misében és a hajnali pásztor-misében is ők ministráltak a betlehemes öltözékükben. Éjféli mise után a betlehem a templomban maradt, de a betlehemezők mise után is énekelve vonultak ki, amit a falu népe végighallgatott, és csak utána mentek ki a templomból. Ha két csapat is betlehemezett, mind a két csapat így vonult be egymás után.

Éjféli mise után már nem kántáltak, hazamentek. A betlehemezők még karácsony második napján újra elindultak a Kácsárdon és a hegyen szétszórva lakókhoz is, hogy eljátsszák, hogy született Jézus.

Több év szünet után néha újraéledt egy-egy csapattal a betlehemezés, de már nem a hagyományos módon, hanem gyerekekkel, öregek nélkül.

Karácsony harmadik napján, János-napkor borszentelés volt. Ez mostanában kezd újraéledni, csak már kevesen foglalkoznak szőlőműveléssel. Régen a faluban minden családnak volt egy kis darab szőlője is, hogy a saját borszükségletét előállítsa. Ilyenkor az újborból vittek szentelni. A szentelt borból a pincében minden hordóba öntöttek egy keveset, hogy mind részesüljön az áldásban. A bort üvegekben vitték szentelni. A fiatalabbak szalagot kötöttek az üveg nyakára, az öregek rózsafűzért csavartak rá.

Vízkeresztkor a templomban vizet szentel a pap. A szentelt vízbe sót is tesz, ezért előbb a sót is megáldja. Régen ilyenkor minden családból csészében vagy pohárban sót is vittek a hívek szenteltetni. A só tetejére egy fej fokhagymát is tettek. A só, a fokhagyma a romlástól őrzi meg az ételt, és aki eszik belőle, azt is megőrzi a romlástól, a gonosztól a szentelt só. A szenteltvízből is vittek haza, hogy mindig legyen a házban szenteltvíz. Sajnos ez a hagyomány mára már teljesen elmaradt. Pedig sót mindenki használ. Bora már nem mindenkinek van, de bort még csak hoznak egy páran szentelni, de sót az éven egyedül én vittem. Hiába próbálom a sváb nemzetiség közvetlenebb tagjaiban, például az asszonykórusban a régi hagyományokat ébren tartani, nem kell nekik. Nem kellenek a szentelmények, nem kell a vallási hagyományok megőrzése.

Vízkeresztkor a pap házat is jár szentelni. Ez még él, de egyre kevesebb házba engedik már be. A régi öregek lassan kihalnak, a házaik üresen állnak. A fiataloknak meg már nem kell az áldás, tisztelet a kivételnek. Régen házszenteléskor a pap ministránsokkal, a kántorral és a sekrestyéssel járt házat szentelni. Ilyenkor a háziak már várták őket, az asztalt fehér abrosszal terítették le, keresztet állítottak rá, és a csésze szentelt sóba szentelt gyertyát állítottak, amit a szentelés alatt meggyújtottak. Az asztal elé letakart kisszéket is tettek, amire a pap letérdelhetett, amikor a házbeliekért imádkozott. Ezután szentelt vízzel megszentelte, és tömjénfüsttel is megfüstölte a házat. Anyuka mesélte, hogy volt egy elmebeteg, aki így mondta el a házszentelést: „Jött két miniszter, csengettek, hideg vízzel meghintettek, büdös füsttel megfüstöltek, nesze vaskereszt, nesze, nesze, nesze!” A pap egy álló fémkeresztet is hordott magával, amit körbenyújtott a házbelieknek megcsókolni. Ez alatt a kántor a vízszenteléskor megszentelt krétával az ajtó homlokfájára ráírta az évszámot, például: 20 + G + M + B + 12. Úgy mondták, hogy az évszám között a három király: Gáspár, Menyhért, Boldizsár betűjele van. De ez nem igaz, mert egy latin szöveg kezdőbetűi ezek, és a G nem is G, hanem C betű. Viccesen pedig így mondták akkor, a mostani évszám szerint, hogy Gáspár Menj Borért, 12 literért. A házszentelésért pénzt adtak a perselybe, amit a sekrestyés hozott. A pap ilyenkor szedte össze a neki szánt adományokat. Az egyik ministráns vitte a szenteltvíztartót. A ministránsoknak szánt aprópénzt a szenteltvízbe dobták bele.

A karácsonyi díszítés egészen gyertyaszentelőig van a templomban. Február 2-án van Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, vagyis Jézus bemutatása a templomban. Ekkorra már kiviszik a karácsonyfákat. Ilyenkor szenteli meg a pap a templom egy évre való gyertyaszükségletét. Gyertyaszentelő előtt már kitesznek egy perselyt a templomba, ahová a hívek elhelyezhetik a gyertyára szánt adományaikat. Ilyenkor a hívek is elvitték a saját gyertyáikat is megszenteltetni, hogy mindig legyen szentelt gyertya a háznál. Régen a hívek a gyertyáikat az áldoztató rácsra rakták ki szentelés idejére. A fiatalok szalaggal átkötött hosszú gyertyát szenteltettek, a középkorúak fehér színű „vastok”-ot, az öregek pedig barna színű vastok-gyertyát. A vastok nagyon vékony hosszú szálból koszorúra feltekert gyertya (mint egy nagy alma), és ahogy égették, úgy kellett mindig lecsavarni belőle. A vastok gyertyára is a fiatalabbak szalagot kötöttek, az öregebbek rózsafűzért tekertek. Ezt a szentelt gyertyát gyújtották meg házszenteléskor is. Szentelt gyertyát égettek, ha haldokló volt a házban. A meggyújtott szentelt gyertya mellett imádkoztak vihar idején is, hogy elmúljon minden baj nélkül. Ezt gyújtották meg, amikor egy hónapig jártak imádkoznia családhoz a megholtjukért, és ezt gyújtották meg, amikor a „szent családot” befogadták, a szent család-ájtatosság alkalmával is.

Régen még hittek, és ragaszkodtak hozzá, hogy mindig legyenek szentelt dolgok a házban, hogy a gonoszt távol tartsák. Fontos volt Isten állandó gondviselő jelenléte a családban. Ma már sajnos nem sokan gondolkodnak így.

Szűkebb világunkat biztonságos keretben tartották a nemzedékről nemzedékre megkérdőjelezetlenül öröklődő szokások. Ma már ilyenek nincsenek, a világunk kitágult, de mi bizonytalanok és árvák lettünk benne.

Karajz Margit, 2012