Karajz Margit:

Halál – temetés – gyász

Visszaemlékezve gyerekkoromra, hogyan is volt akkor, ha meghalt valaki, ezek jutnak eszembe:

Akkor legalább 3 generáció élt együtt egy családban, sőt egy szobában. Az idősek, betegek is a gyerekekkel együtt. Meg kellett tanulni elviselni, sőt tisztelni a másikat. Amikor az öreg megbetegedett, legyengült, várható volt, hogy közeledik a vég. Természetesebb volt, hogy születtünk, éltünk és meghalunk. Emlékszem Deutsch-nagyapám betegségére, akivel együtt laktunk. Víz volt nála, és ezért viszketett a teste. Sokat kellett nekünk, unokáknak vakargatni, dörzsölgetni a hátát. Még Bartus Imre, az unokatestvérünk is vakarta, akkor ők sokat jártak nálunk. Sokszor már úgy untuk.

Aztán amikor már elérkeztek a beteg utolsó napjai, elhívták hozzá a papot, hogy feladja neki az „utolsó kenetet”. Ilyenkor a pap reverendában, karingben, stólával vitte a betegek olaját és az Oltáriszentséget. Vele ment a sekrestyés és két ministráns is, felöltözve ministráns ruhába, csengővel. Ha az utcán találkoztak valakivel, a ministráns csengetett, és az emberek letérdeltek a mellettük elhaladó Oltáriszentségi Jézus előtt. A betegnél a szobában ilyenkor az asztalt fehér abrosszal terítették le, és meggyújtották a szentelt gyertyát. Ha a beteg még olyan állapotban volt, elsőbb meggyónt és áldozott, s aztán felvette a betegek szentségét, az utolsó kenetet. Ha már nem volt magánál, akkor a pap feloldozta bűneiből, és megkente a betegek olajával. Régen ezt a szentséget Utolsó kenetnek hívták, és már csak a haldoklóhoz hívták el a papot. Ma már úgy mondjuk: Betegek szentsége, és szükség, betegség esetén életünkben többször is felvehetjük, kérhetjük Jézus gyógyító kegyelmét.

Aztán a haldoklók ágyánál imádkozni szoktak. Meggyújtották a szentelt gyertyát, és a rokonok, szomszédok a házbeliekkel imádkozták a rózsafűzért, hogy könnyű legyen a beteg haláltusája, és békével távozhasson. Nagy becsben volt/van nálunk egy kis fakereszt, amit a nagymamám tartott a kezében a haláltusája közben 1950-ben, most is a falon van, s tudja a család, hogy ezt tartotta a kezében a nagymama, amikor haldoklott. Régen általában otthon a saját ágyukban haltak meg az emberek, nem szaladtak a beteggel a kórházba, hogy ott haljon meg egyedül. A családja körében ment el, ez így volt természetes.

A meghaltnak lezárták a szemét, felkötötték az állát, a közvetlen hozzátartozói segítséggel lemosdatták és felöltöztették, majd az első szobában – ahol nem laktak, nem fűtöttek – felravatalozták. A halott kezébe tették az imakönyvét, rózsafűzérét. Ezután elmentek megvenni a koporsót. A templomból elhozták a Szent Mihály lovát, s arra tették a koporsót, úgy készítették el a ravatalt. Másnap a sekrestyés a délelőtti órákban harangozott a halottnak. A falu népe így szerzett tudomást róla, hogy halott van a faluban. Ha férfi halt meg, 3-szor, ha nő, 2-szer, ha gyermek, 1-szer álltak meg a harangozás kezdetén a haranggal. Gyermekhalál esetén a lélekharanggal, csak a kisharanggal harangoztak. Felnőttnek a nagy- és középső harang hangjával szólt a lélekharang..

Amíg a halottat el nem temették, esténként összegyűltek körülötte a rokonok és falubeliek virrasztani. Imádkozva, égő szentelt gyertya mellett virrasztottak éjfélig. A temetés előtti estén, az utolsó virrasztás után a házbeliek kreplit vagy csörögét sütöttek, és azzal kínálták meg a virrasztókat, ott a koporsó mellett. Megköszönték a virrasztást.

A képek az 1961-ben a fiatalon, munkahelyi baleset következtében meghalt Burger László temetéséről készültek

Másnap úgy kezdődött a temetés, hogy a halottas háznál összegyűltek a ravatal körül a gyászolók, a rokonok, falusiak, feketébe öltözve. A koporsóban a halott lábához egy csuporban szenteltvizet tettek, benne egy bukszus ágacskával. Ahogy érkeztek a temetésre az emberek, ezzel a bukszuságacskával meghintették szenteltvízzel a koporsót. Imádkozva várták a temetési szertartás kezdetét. Amikor megjött a pap a kántorral, sekrestyéssel, minisztránsokkal, akkor kezdődött a beszentelési szertartás. Szenteltvízzel, füstöléssel megadták a megkeresztelt emberi testnek a végtisztességet. Ezután zárták le a koporsót. Régen valóban szögeket vertek bele, nem csavarozták. Régen nem volt a temetőben ravatalozó, a halott otthon, a családi házban volt felravatalozva, ott kezdődött a temetés. Gyakori volt az is, hogy ez az udvaron történt. A beszentelési szertartás után a templomba mentek. Elől a pap az asszisztenciával, utánuk a halottvívők a a koporsóval, majd a gyászoló család, a rokonok és a falubeliek. A halottat is elvitték a koporsóban a templomba, az érte mondott engesztelő gyászmisére. A koporsó alá rudakat tettek, és rokon férfiak vitték. Ha fiatal fiú halt meg, a barátai vitték, ha fiatal lány, akkor a fiúk és leánybarátnői vitték a koporsót. Ha csecsemő, akkor a keresztapja az ölében vitte a kis koporsót. Ha fiatal halt meg, akkor a lányokat menyasszonyi ruhába öltöztették, ha fiú, vőlegényként temették el. A fiúk és leányok pedig vőfélybokrétát és koszorúslányi ruhát öltöttek.

A templomban a férfihalottat a férfiak oldalán, a Jézus szíve oltárnál, a nőket az asszonyok oldalán, a Mária oltárnál ravatalozták fel. A gyászmise végén a pap és kísérete a kántorral a ravatalhoz jött, és ott végezte el a temetési szertartást, amit most a ravatalozóban ill. előtte végeznek. Akkor még latinul folyt a szertartás. A pap meg a kántor énekelte a „Circum de dérunt”-ot és más latin imádságokat. Innen van az a félreértés is, amit úgy emlegetnek, hogy már a pap is megmondta a temetésen, hogy a „porta a Ferié”. A búcsúztatót már magyarul énekelte a kántor. Külön-külön minden hozzátartozójától, rokonaitól, szomszédaitól, a falubeliektől szépen, szívhez-szólóan elbúcsúzott a halott nevében. A szentmise és a temetési szertartás után indult el a temetési menet le a temetőbe. A templomból már vitték a két fekete lobogót is. Ezt általában a halott keresztfiai vitték, ha voltak. De ha fiatal halt meg, fiatasl lány és fiú vitte a fehér Mária-zászlót is. Míg a temetőbe ért a menet, hangosan rózsafűzért imádkoztak. Menet közben a halottvívők váltották egymást.

Burger László temetése, 1961

A temetőben már előző nap kiásták a sírt a sírásók, akiket a halott rokonságából kértek meg erre a feladatra. Régen sokkal mélyebb sírt ástak, mint most a temetkezési vállalat. Amikor a temetési menet leért a temetőbe, a koporsót a kiásott sír tetején a hordozó rudakon helyezték el. Két kötél is volt a koporsó alatt. Itt a temetőben a pap még elvégezte a szertartás sírnál elvégzendő részét. Ha rózsafűzér-társulati asszony halt meg, az élő tagok elénekelték az éneküket a meghalt társukért. Harangozás is történt: a sekresztyés a füstölő lóbálásval üzent a templomtoronyban figyelőnek, hogy mikor kezdjen harangozni. Amikor a koporsót leengedték a köteleken a sírba, a koporsó felett a sírt bedeszkázták, bepadlásolták, és csak utána kezdték a földet rákaparni a sírásók. Ma már csak rögfogó takarót tesznek a koporsóra. Nálunk igen kemény, rossz, kötött talaj van, nagyon meg kellett dolgozni a sír kiásásával is, de még a bekaparással is. Pláne, ha a kiásott föld megázott, vagy összefagyott. A sír bekaparása után, amikor a pap is elment már, a gyászolók még elimádkoztak öt Miatyánkot, öt Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet a halott lelki üdvéért. Ezeket az imákat még most is igyekszünk elimádkozni, de már nem a sírnál, hanem a templomban, amikor összegyűlünk a temetés előtt a halottért egy órát virrasztva imádkozni.

Temetés után a családi háznál volt a halotti tor. Erre a temetésen segédkezőket, sírásókat, halottvívőket, „hordókat”, zászlóvívőket, papot, kántort, és az idegenből eljött rokonokat, közvetlen hozzátartozókat hívták meg, ahol étellel kínálták meg őket.

Deutsch Józsefért imádkozik felesége és két árvája 1962-ben

Temetés után még egy hónapig minden este elmentek a rokonok és a falusiakból is a halott családjához imádkozni a halott lelki üdvéért. Ekkor már csak 1-1 órát imádkoztak. Egy rózsafűzért imádkoztak és egy litániát is énekeltek. Ugyanakkor a család egy tagja e hónapban minden nap lement a temetőbe a sírnál is imádkozni, és a sírt szenteltvízzel meghinteni. A hónap letelte után az imádkozás-végzésre mindig sütöttek kreplit vagy béleseket, és megkínálták borral is a családi házhoz járó imádkozókat. Az egy hónap letelte után liberás gyászmisét mondattak az elhunytért, amit feketébe öltözve mutatott be a pap, és ilyenkor a mise alatt égett a húsvéti gyertya. Mise végén elénekelték a „Ments meg engem Uram” kezdetű gyászéneket, a pap külön imádkozott a megholtért az égő húsvéti gyertya mellett. A gyertyát megszentelte, megfüstölte, és végül a húsvéti dicsőséget énekelték el. A húsvéti gyertya a feltámadt Jézust jelképezi. Ez volt a „libera”. Mert hisszük, hogy ha Jézus feltámadt a halálból, egykor majd mi is feltámadunk az örök életre vagy örök kárhozatra. Ma már nem mondanak liberás misét, s a temetésen nem énekel a kántor búcsúztatót. S a pap is csak nagyon szűkszavúan búcsúztatja el a halottat, semmi személyeset nem mond róla, csak általánosságokat. Talán azt gondolják, hogy ha nem fogalmazzák meg a fájdalmat, az kíméletes, pedig a gyásznak minden stációját át kell élni.

A halottat meggyászolták. Szülőt, gyermeket, házastársat egy évig gyászoltak. Testvért félévig, egyéb távolabbi rokont egy hónapig. Feketében jártak a gyász leteltéig. Emlékszem, mi mindig szegények voltunk. Anyagilag elég megterhelő volt egy temetés. Fekete ruhára akkor már nem tellett. Ezért fekete festéket vettek, és a meglévő ruháikat festették feketére, hogy gyászolni tudjanak. A gyász letelte után már inkább volt miből másikat venni. Az idősebb asszonyok talán már azért is jártak olyan korán és aztán állandóan feketébe, mert az idősebb embernek egyre több a halottja, gyászolnivalója, s így a szegénységben a gyász és a ruhakérdés is meg volt oldva.

Géczi Mártonné leányával a temetőben 1951 A temető 1973-ban

Mostanában talán nehezebben engedik el az élők a holtakat, mint régen. Mert nincs Istenbe vetett hitük. Nem hisznek a túlvilágban. Nem is imádkoznak olyan sokat értük, mert nincs bűntudatuk. Inkább a drága koporsóval és drága élővirág koszorúkkal fejezik ki halottaikhoz való ragaszkodásukat.

2014