„Elmebetegek”

A 20. század folyamán a 70-es 80-as évekig bezárólag elterjedt szokás volt, hogy a közeli újhelyi ill. kácsárdi elmegyógyintézetből betegeket helyeztek ki a faluba családokhoz. A fogadó család valamennyi pénzt kapott az ellátásért, a betegek ruházatáról az intézmény gondoskodott. Megfelelő higiéniai szükségleteiket ellátandó gondozóház is épült a faluban (Dózsa Gy. út), ahol a védőnő-ápolónő is dolgozott; a házban fürdőszoba is volt, s ott a betegek hetente megfürödtek (lásd „Bolondfürdető” - Helynevek). A betegek hozzátartoztak a falu életéhez.

Alapvetően feltehetően a pénztelenség, a szegénység motiválta a jelenséget, hogy jól jött az a kevés pénz a családnak, miközben a betegek ellátása, kosztolása az amúgy is nagylétszámú családok ellátása mellett nem okozott túl nagy terhet. Jól jött biztosan az a kis segítség is, amelyet a betegek fizikai munkája jelentett: tehenet őriztek, állatokat gondoztak, gyomláltak, kapáltak, melyikre mit lehetett bízni. Ezek a betegek nem voltak ön- és közveszélyesek, és valószínűleg jobban érezték magukat itt, családok körében, egész nap a szabadban, értelmes, nekik való munkát végezve, mint a zárt intézetben. Úgy gondolom, ez mindkét fél számára hasznos és jó volt. Persze előfordult, hogy a gyerekek csúfoltak egy-egy különös „mániával” rendelkezőt, de nem tudok róla, hogy ilyesmi csúnyán elfajult volna. Igen, a down-kóros Kukurikú Lacinak mondták, hogy kukorékoljon, és ő boldogan kukorékolt. Közös emlékezetünk őrzi többük emlékét is, és ezek nem rosszízű emlékek.

Kikre emlékszünk még közülük? legyen az ő létük, nevük is feljegyezve emlékeink között:

Szütyörgő - öreg néni, aki bement a házakba, kinyitotta a szekrényajtókat, mert szütyörgőket keresett, még az iskolába is bejött óra közben, s ott is kereste őket

a Kegyelmes asszony, aki magas, délceg termetű volt, szép hullámos ősz hajjal, s hajdani eleganciáját megőrizve, méltósággal sétált a mezei utakon

Irma Rendeséknél

Annus Rendeséknél

a Bolond Mari aki több helyen volt: Homolyáéknál, Husóéknál, Rendeséknél, koszorúba font hajjal, fehér blúzban, piros pöttyös szoknyában, magassarkú cipőben járt, a templomban mindig előrement és a nagylányok közé ült le

Kisasszony Zsidóéknál, tűsarkú cipőkbe, csinos papucsokba és szép ruhákba járt

Tekla, Bartus Gyuriéknál, akit egy újhelyi rokonuktól „örököltek”; mikor az meghalt, hazahozták, s itt maradt haláláig, szinte családtagként

Szuszma Dorééknál, az udvaron üldögélt, és erősen szuszogott, ezért hívták így a gyerekek

Bistiné Stumpféknál, öregasszony

Annus, Burger Mariskáék elmebetegje, aki azt mondta: Ezret adtak, de ezreket nem – utalva a világ végére

Bíró bácsi Bástyánéknál, akit a család „örökbe fogadott”, s itt halt meg náluk, s aki szappanos vízzel jött locsolkodni a Bástyán család rokonaihoz

Ircig Pista szintén Bástyánéknál

Erős János

Lupujné, Katona Mária Hurkáséknál (gyerek-emlék szerint ő mondta, hogy süssenek olyan almás palacsintát, aminek a tésztájában van az alma)

Kondriczné Deutsch (Kis) Gyuri bácsiéknál

Bíró Margit Peti Mariéknál, akin ponyva volt mindig keresztbe kötve, és hosszú egyenes haja volt (nálunk családi körben mondás is kötődik hozzá: Olyan a hajad, mint Bíró Margitnak) – őt is örökbe fogadták

Ilon, Kelemenék, illetve a tanító néni elmebetegje, aki nagyon sokáig nem beszélt, csak mutogatott, s aztán megszólalt; tanító néni nagy szeretettel emlékszik rá, hogy milyen jó lélek volt

Kelemen bácsi, Deutschék elmebetegje, felírta a fásszínre, ahol a fát aprította: „Kelemen János fatelepe Károlyfalva”.

Béres Erzsébet Deutschéknál

Ilonka néni Deutschéknál (gyerek-emlék: pesztonkaként vitte a hátán: Paprikát vegyenek!)

Dezső bácsi, Rákéknál, aki nagyon magas volt és szalmakötél volt a derekán

Vilma Földesiéknél, aki megjósolta nagynénémnek, Monikának, hogy fog születni egy kistestvére, Annának fogják hívni, és meg fog halni. Itthon hitetlenkedve hallgatták, de így lett: halva született, s mikor az édesanyja siratta, hogy meg sem lett keresztelve, a bába megnyugtatta, hogy ő megkeresztelte, miután megszületett a saját nevére: Annának

Lédiék elmebetegje, aki a szomszéd fiút, Rák Lajost angolra tanította,

egy névtelen, aki így mondta el a házszentelést: „Jött két miniszter, csengettek, hideg vízzel meghintettek, büdös füsttel megfüstöltek, nesze vaskereszt, nesze, nesze, nesze!”

Burgerék Józsa nénije, akihez, illetve a házileányhoz (Lénuka) szólás is kötődik: „Menjünk, Józsa néni majd bezöldségeli a levest”. Megmaradt egy képeslap, melyen az említett leány beszámol Józsa néni hozzátartozóinak az aktuális dolgokról:

Kukurikú Laci, Ilon és Bíró Margit

Idegenek biztosan csúfolták ezért a károlyfalviakat. Még Lázár István, a szociológus író is Kiált Patak vára c. könyvében „Bolondok és árvák” fejezetcím alatt ír Károlyfalváról elég lesújtó véleménnyel. Ma már, amikor a fogyatékossággal élőket, köztük az értelmi fogyatékosokat is egyre inkább igyekszik a társadalom elfogadtatni és integrálni az egészségesek közé, méginkább úgy vélem, hogy ez jó volt a családokhoz helyezett elmebetegeknek. Mint a fenti levél is tanúskodik róla, a betegek családja jó kapcsolatot tartott fenn a falusi tartó családdal, időnként meglátogatták, megnyugtató volt nekik, hogy fogyatékos hozzátartozójuk jó helyen van. A hagyományos paraszti életforma felbomlásával ez is megszűnt, újabb betegeket a 70-es években már nem hoztak.

Trifonovné Karajz Borbála